Ugrás a tartalomra

Szerelemvirág súlyos illata ébresztette

„Nincs víz a nádban, nárciszodban,
nincs sav a sárban cserepes.
Uram, nem értünk egyet sokban,
ezért a bűnnek helye ez.”
                                          Lászlóffy Aladár: 
                                                                    Ne tagadd, ideállítottál

 

Sántha Attila

Amit nem írtam meg

Az ihlet évek óta elkerül, pedig csak 
azt írnám, hogy az ember boldog lehet.
Hogy apám s anyám a kollektivizáláskor 
miként adták fel az erdőt és a teret. 

Nekimentek az új, más világnak, 
s mint kánikulában a bódult legyek, 
csíptek, rúgtak, haraptak, de vigyáztak 
arra, hogy este vetett ágyban legyek.

A gyerek majd elmondja, mit sem ér, 
ha elveszik az erdőt, a mezőt, a teret,
mert boldog, aki szabad belül, és kívül  
bármit elvisel: szolgaságot, tehert.

De mivel nem nőttem fel hozzájuk, 
várom, hogy megjöjjön az ihlet:
rezgek, mint az őszi nyárlevél,
hussanok, mint az ablakon lehelet.

SÁNTHA ATTILA (Kézdivásárhely, 1968) József Attila-, Magyarország Babérkoszorúja és Irodalmi Jelen-díjas költő, író, nyelvész, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Ágtól ágig (versek, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2021)

 
Muszka Sándor 

Töredékek

Napok
Gyerek maradtam,
várlak igéző varázslatokkal.

Nem vagyok magányos.
 A nélküled múló napok ismernek.

Céltalan
A tékozló szavak hazatalálnak,
felsorakoznak a fehér papíron.

Gyújts villanyt, fázunk.
Sokáig voltunk nélküled, sehol.

Szavak
A szabadság nem szerelem többé.
A vers, nem mentség semmire.
Ki tereli össze szétszéledt éveink?

Ima
Adj nekünk gyors lábat és szárnyakat.
Tégy minket láthatatlanná.

Légy velünk e végzetes órán,
utol ne érjen minket a gonosz.

MUSZKA SÁNDOR (Kézdivásárhely, 1980) József Attila- és Irodalmi Jelen-díjas költő, író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Pokoljárás (versek, Mentor Kiadó, 2025). 
 
G. István László

A méz-sárga kanapén
 
A méz-sárga kanapén álmodott
sorok visszavezetnek az alvás
elé. De aki álmodik, nem mozdul.
Álmának nem tud elébe menni:
beleömlik álmába a méz, ami
végképp a kanapéhoz ragasztja,
szinte odanöveszti. A méz-sárga
kanapén az ágyrugók úgy mozognak
az alvás ütemére, hogy a sor
fel-felborul, vagy hullámzik,
mintha nem volna eleje, csak vége.
A méz-sárga kanapén az ágynemű
felgyűrődik, és kisimul. A párnahuzatra
nyálként csordul a méz, elkenődik minden
fejmozdulatra. Most az álmodott sor
vége mosódik el, aztán az eleje lesz
meghallhatatlan. Végül a közepe
törlődik ki, és nemcsak annak lesz
olvashatatlan, aki álmodja, hanem
aki meghallaná, de aztán mégse.
A halálba indulót nem érdeklik
a részek, csak az egész lesz
megváltoztathatatlan. Végül az egész
is rész marad ahhoz a nagyobb
egészhez képest, amit elfelejteni
és megjegyezni nem nagyobb
különbség, mint mikor legördül
egy mézcsepp, és mozgása
feltartóztathatatlan, vagy a méz
mozdulatlan áll, és kicsapódik
csepp-alakban az ágyon, amiből
nincs ébredés, csak az van,
hogy nem kell érteni az egészet.
Van, amikor valaki pont akkor
alszik el, amikor felébred.

G. ISTVÁN LÁSZLÓ (Budapest, 1972) József Attila-, Zelk Zoltán- és Füst Milán-díjas költő, műfordító, esszéíró, egyetemi oktató. Legutóbbi kötete: Visszáján végtelen (Magvető, Bp., 2025).

Gerzsenyi Gabriella

Isten burukkol a körtefán

Már magam sem emlékszem, hogyan kerültem oda. Az ember néha csak úgy megindul. Nem is akartam töprengeni rajta, tölteném az időt feleslegesen. Amúgy is kevés van belőle. Rohan, ahogy mondani szokás. Kifolyik a kezünk közül. Pedig nem az idő! Mi rohanunk szüntelenül.

Most nem rohantam. Álltam. Néztem, ahogy folyik a Duna. Folyt a vízzel az idő is. Ott ült a felszínén. Hintázott előre-hátra. Ringatták a hullámok. Mintha most nem rohant volna. Ellenkezőleg: bóbiskolni látszott. Elpilledt a hőségben, gondoltam. Szemhéja le-lecsukódott. Szája félmosolyra húzva, sarkából kicsurrant egy csepp nyál. Hagytam, hadd menjen. Felemeltem a kezem. Intettem utána. Kajakosok eveztek árral szemben. Színes hajók. Színes pólók. Színes kendők a fejen. Feszülő izmok a póló alatt. Ütemes lapátolás. Egyikük biccentett felém. Azt hitte, neki szól az integetés, gondoltam.

Puha volt a föld a talpam alatt. Nyomot hagyott benne a cipőm. Nemrég idáig ért a víz, gondoltam. Kacsapár totyogott, puhán, ráérősen. Pár méterről vizsgáltak, nem jöttek közelebb. A hím a víz szélén csipegetett. Mozgott a csőre, fel és le, előre és hátra, mintha csak ütemre. Színes tollain játszott a napfény. A tojó lefeküdt. Szárnya alá húzta a fejét.

Hátam mögül lihegés. Szárnya alól kilesett a tojó. Semmi vész. És pihent tovább. Ovális cipó a kavicsok és faágak közt. A vizsla elfutott mellette, be a vízbe. Fordult egyet, sárga labdával a szájában vissza. Mögöttem várták a labdát, a fűzfa földig csüngő ágai alatt. Szomorúfűznek mondják. Holott talán csak fáradt, unott, gondoltam. Sok éve áll itt, és nézi a vizet. Áradáskor fürdik ő is, derékig. Tűri, ha áztatja az eső. Tűri, ha tépi a szél. Most nem ázott, nem tépte a szél. Állt, és nézte ő is a vizet.

Odahallatszott a strand hangosbemondója. A medencében tilos fogyasztani ételt és… A vizsla elcsatangolt az ártéren, nekilátott egy vaskos faágnak.

Az első villámot észre sem vettem, csak a dörgés hangjára figyeltem fel. A tojó felállt, indult a párja után. A hím tollain már nem játszott a napfény. Az ajánlott maximális fürdési idő...

A második villám után számoltam magamban. Elszámoltam húszig. Mennydörgés. Tompa, bátortalan. Kikötött a komp. Egy család trappolt fel a rámpán. Három gyerek. Úszógumi. Kismotor. Meghosszabbított nyitvatartás, tekintettel a...

A harmadik villám után tizenhétig jutottam. A kacsapár a korhadt fatörzsek között keresett menedéket. Értékeiket ne hagyják őrizetlenül!

Tizenöt. Még messze van, gondoltam. És ma nem rohan az idő. Fáradt nyikorgás. Egy útmenti kiskaput csapkodott a szél.

Tizenhárom. A megváltozott időjárás miatt... Az automata női hang helyett most férfi. Élő hang. Elrepült előttem egy jégkrém papírja, nyomában csíkos műanyag zacskó, dugig volt a járdaszéli szemeteskuka.

Tizenegy. A család a rámpa tetején tanakodott, a strandra mégsem lehet most, akkor hova, visszafelé a komp csak negyven perc múlva. Kérjük kedves vendégeinket...

Tíz. Erre jön, gondoltam. Hátam mögül füttyszó, hívták a vizslát a fűzfa lecsüngő ágai alól. Haza kellene menni, gondoltam.

Nyolc. A főúton valaki hosszan nyomta a dudát. Ideges, gondoltam. Duzzadt, súlyos esőcseppet éreztem a nyakamon, szinte loccsant a bőrömön, nyomban szétfolyt, utána a többi.

Hat. Újabb füttyszó, a vizsla felszaladt a fűzfához, szájában a félig megrágott bot. Utánanéztem, a fűzfa eddig lecsüngő ágai vízszintesen lobogtak a szélben, hatalmas, zöld esernyő, kifordulva. A vizsla fülét ráncos kéz vakargatta.

Öt. Már késő hazamenni, gondoltam, be kellene állnom a fűzfa alá. A strandon már biztosan nagy a futkosás, lobog a szélben a sok pokróc és törülköző, sebtében bújnak a ruhákba, keringve szállnak a földön hagyott újságok, belépőjegyek.

Négy. Nem jó ilyenkor fa közelében állni, gondoltam, talán a sarki dohányboltba. Kisgyerekek futnak a szüleik után, szülők kiabálják tele a medencék partját, előbb legyen meg a gyerek, aztán összeszedhetik a cókmókot. Fékcsikorgás, csattanás, kiáltások, lárma.

Három. Nem lesz már idő a cókmókra, üsse kő a kislapátot. Gyorsan tető alá, tömegnyomor az étterem teraszán. Oda kellene menni, megnézni, talán segíteni, gondoltam. Nem mertem megmozdulni.

Kettő. Hát ideért, gondoltam. Nem mertem megmozdulni, nem mertem hátranézni a fűzfa felé, a füttyszó rég abbamaradt, hallatszott, ahogy az ágakat tépi a szél. Sziréna, aztán még egy, vijjogva. Nem szabad megmozdulnom, gondoltam.

Az étterem teraszán, a tömegben ültem a székre terített törülközőn, nem volt szabad elmozdulnom, nem volt szabad utánuk mennem. Csak megnézik, mi van az öregekkel, az imént a fűzfa alatt üldögéltek a kempingszékekben. Amikor bekapcsolták a viharjelzést, és kiparancsoltak mindenkit a tóból, már cikáztak a villámok, az öregekre hamarjában nem gondoltak, a gyerekeket kellett összeszedni, meg a cókmókot, végül a cókmókot már nem, csak a gyerekeket, és benyomakodtunk a teraszra, fedél alá. Akkor felsikoltott az egyikük: az öregek! El ne mozduljak, azt mondták, három perc, és már vissza is jönnek, az öregekkel, addig nézelődjek szépen, ne féljek, ha félek, imádkozzak. Nézelődtem, és féltem, és imádkoztam, habár nem nagyon tudtam, mit mondjak, azt reméltem, ha felnézek az égre, meglátom az Úristent, de a tető eltakarta az eget, körülnéztem, hátha meglátok valakit, aki hasonlít rá, egy szakállas apókát, olyannak sejtettem, aki az égből nézeget lefelé, és minden cselekedetünket számontartja, különösen a rosszakat. Nem jártunk misére, nem is volt szokás istenről, miséről, templomról beszélni, karácsonykor betértünk nagymamával, hogy a betlehemet és a benne fekvő kisjézust megnézzük, ám számomra a lényeg az oda- és visszavezető út volt, a házak ablakán belesve gyönyörködtem a kivilágított karácsonyfákban. Nagymama tanított az esti imára, énistenem-jóistenem-lecsukódik-máraszemem, és a Miatyánkra, nagypapa is közreműködött: páter-noszter-apád-suszter, keskeny bajusza alatt bazsalygott, a szeme sarkából leste nagymama bosszús pislogását. Hogy az Úristen a jászolban fekvő kisjézussal azonos, fel sem merült, még kevésbé, hogy kettejükhöz a szentlélek is csatlakozik, aki ráadásul egy galamb. Szürke gerlicék laktak a szemközti templom tornyában, hallottuk szüntelen a burukkolásukat, olykor az udvarunk felett, megültek a körtefán, turbékoltak, elrepültek, visszaszálltak, eleinte fel sem tűntek. Csakhogy fülembe jutott: a szentlélek szokása galamb képében mutatkozni, onnantól ügyeltem, nehogy a gerlék a jelenlétükben valami rosszat csináljak, mert mi van, ha épp maga az Úristen burukkol a körtefán. Soká elmaradtak, eluntam a nézelődést, az imádkozást végképp, énistenem-jóistenem-hozdidea-nagyitnekem. Lehet, ők is eltévedtek, elfelejtették, melyik teraszon, melyik széken hagytak. Irdatlanul zuhogott, elindultam utánuk, egyetlen hatalmas fűzfa állt a strandon, középen, a hosszú stégnél, mindig ott táboroztunk le, szaladtam oda. De a fa fele hiányzott, oldalán hatalmas, kormos odú, legnagyobb ága a földön. A megmaradt fél fa alatt ott voltak mind, az öregek is, nagypapa a kempingszékben ült, a többiek körülötte. Sziréna, aztán még egy, vijjogva. Már majdnem melléjük értem, a mentősök is akkor, kivették nagypapát a székből, ahol addig békésen, lefektették egy ágyra, elvitték. Észrevettek, mérgelődtek, legalább imádkozzak. Fürkésztem a fűzfát, hátha ott ül rajta az Úristen galambként, nem ült. Az elázott fűben verebek ugráltak, jó lesz az is, majdnem galamb, énistenem-jóistenem-gyógyítsdmega-papátnekem. A temetésen varjak károgtak, azokhoz nem voltam hajlandó.

Egy. Mutatkozhat a Szentlélek vadkacsa képében?

GERZSENYI GABRIELLA  (Beregszász, 1977). Író, jogász, politikus, hobbikertész. Dolgozott a Környezetvédelmi Minisztériumban Budapesten, és az Európai Unió Bizottságánál Brüsszelben. Jelenleg Szigetmonostoron él, de Budapest, Brüsszel és Strasbourg között ingázik. Egy férjet, két kamasz gyermeket, két kutyát, kefírgombát, kovászt és számtalan haszonnövényt nevel, változó sikerrel. Az Együtt folyóirat Nívó-díjasa. Legutóbbi kötete: A hazajáró (novellák, Kalligram, 2025).

Bálint Tamás 

(főkönyv)

Tartozik: egy kidőlt törzs.
Követel: három köbméter korhadás,
kétszázhetven bogárlárva,
négyféle gomba, odú, tapló.

Tartozik: egy szarvas teteme.
Követel: róka, holló, kalcium,
egy pár agancs hűlt helye.

Tartozik az árnyék.
Követel a szem.
A mérleg nem billen
egy pillanatra sem. 

BÁLINT TAMÁS (Székelyudvarhely, 1985) Székely­szent­tamás és Székelyudvarhely között él, József Attila-díjas költő, közgazdász. Legutóbbi kötete: Szennyes (kiseposz, KMTG – Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021).

 
Csehy Zoltán

Műtárgyak Renate Bertlmann bécsi kiállításáról szapphói vitrinben

Tölgykoporsóban guminőtetem hál,
párja nagyfarkú gumi férfibábu,
kis, közös sírban kamatyolnak eztán
        egyberohasztva.

Kaktuszok. Zöldek. Tetejük virágban.
Rózsaszín, páros gumipöcsvirágzás:
íme, pár hosszabb vaginális és egy
        kurta anális.

Pólyaburkokban csecsemők. Az arca
mindnek egyformán sima: lila makkok.
Itt gügyögnek mind a szülészidillben,
        szopni akarnak.

Szent Erectushoz vonuló közösség,
plexiládában adományok, érmék,
ösztön-illetmény kamatos kamattal.
        Szexshop a lélek.

CSEHY ZOLTÁN (Pozsony, 1973) költő, műfordító, kritikus. Legutóbb Ovidius Átváltozások című művét fordította magyarra (Kalligram, 2026). Verskötete Fogli d’album címmel jelent meg (Kalligram, 2023). Dunaszerdahelyen él.

 
Benkő Imola Orsolya

Csak hagyni kell burjánozni

A kakaskukorékolással kezdődött,
a párával a levegőben,
a hajnalkákkal, 
tömött, óriás bokrokként
sorakoztak körülötte,
nem olyan levegősen, mint a ház
előtti kerítésen gyerekkorában.
Lila tölcséreikbe
költözött az idő, és kinevette,
pedig egészen az óceán partjáig jutott.
Nem értette, hogy került
mégis a kertbe, amit olyan jól ismert,
hajnalhasadásba,
nedves papucsok csattogásába,
tehénbőgésbe a réten.
Később ezernyolcszáz méter
fölött állt a hegyormon, felhőkben.
Lent a kövek között gyíkok surrantak,
szerelemvirág súlyos illata
ébresztgette
az álomba dermedt városlakókat.
A felhők közé szorult ormok,
kövek zúgása az óceán
hullámzása közben,
hányinger a szerpentineken,
cigifüst a kocsiban,
talán a hipotalamusza,
az illatok,
a vadul burjánzó táj
vitték haza, pedig ennél
távolabb nem is lehetett
volna attól, amit az otthonának vélt.
A lámpákat lekapcsolták,
az éjszakát felváltotta a lombok
között beszivárgó fény.
Időhurok szorításába került,
vulkáni rétegek és sófelszín,
meszes csigák,
fellazult kőzetek közé.
Nincs omlásveszély,
belvizeit források táplálják,
vöröslő talaján babérerdők nőnek,
csak hagynia kell burjánozni
a váratlan egybeeséseket.

BENKŐ IMOLA ORSOLYA (Temesvár, 1979) Szegeden és Sopronban él. Magyar-színháztudomány szakot végzett a Szegedi Tudományegyetemen, ahol jelenleg dramaturgia és rendezési gyakorlat szemináriumokat tart. A Homo Ludens Project független színházi alkotóközösség művészeti vezetője, rendezője. Verseit és novelláit közölte többek között az Irodalmi Jelen, PRAE, Bárka, Székelyföld, Irodalmi Szemle, Kortárs, Látó, Helikon, Kalligram, Tiszatáj, Szépirodalmi Figyelő, az Élet és Irodalom. Első verseskötete megjelenése előtt áll. 


 
Tyukody Ruben
 
Hideg zuhany

A zuhanyzásban azt szeretem a legjobban,
mikor szétkenem magamon
a napi hangulatom alapján
kiválasztott tusfürdőmet.
Mintha újra éreznék ilyenkor
– a megszállottja leszek az ölelésnek

a nyakamtól a kis lábujjamig
még egy kicsit a hónom alá,
míg el nem veszítem az „én-illatomat”
mehet a nyakam köré,
hogy ne az izzadtság fojtogasson,
meg akkor a hajamra is,
ez három az egyben.

És addig csend! A víz nem szól,
a szomszéd meg igen, ha meghall.

Ha a víz csobog,
le is tehetem a zöld tollat.
Akár csak most – mikor kádban fekszem.
Mégis, a legjobban még mindig
szétkenni szeretek
magamon mindent,
szavakat a legszívesebben. 

TYUKODY RUBEN (Nagybánya, 2008) 2009–2014 között kisgyermekkori éveit az olaszországi Cerveteriben töltötte. 201 óta családjával Budapesten él, jelenleg 11. osztályos gimnáziumi tanuló. Írással körülbelül 11 éves kora óta foglalkozik, azóta is rendszeresen, elsősorban verseket, ritkábban novellákat és drámákat ír. Írásait 2023 óta közli, megjelent a DunapArt Magazinban és a Kalamárisban és több antológiába is beválogatták.
2024 óta rendszeresen tart előadásokat, felolvasóesteket, amelyeket saját és alkotótársa, Kollár Márton szövegeiből közösen állítanak össze. Első verseskötete Törött hamutál címmel 2025 decemberében jelent meg az Irodalmi Rádió kiadásában.

 

Nagy Tímea

Guesswork

Senki sem emlékezett a hársra, amit nem sokkal

a költözés előtt vágtak ki, beárnyékolta volna

a nappalit, nem látok mást, csak a homlokzatra boruló ágakat, különben is, a szobanövények, a bazsarózsák és a bokrok az előző kertből, ez is láz, homlokra rajzolt erdő a korai lámpaoltást sem szerették, felhő követte őket a régi lakásból, beült a nappaliba, nem szívesen vették elő-

hívnak, begyakorolt mozdulat, holott egész hárserdő nőtt a kerítésen túl, hullottak fehér tenyereikre, szerették, ahogy ujjaikra peregnek a hárspillangók, szerették a képet a polcon, mire hazaértek, egy se maradt, azt hitték, ismerik az emlékeim, de bennem az idegen öröm fantomérzés, elvesztették őket, a virágokat nem köti eskü, emlékszem, örülnek, hogy felejthetnek, ez is luxus, vonakodás nélkül eszembe jutnak, szemrebbenés nélkül felejtenek, de az ellenkezés,

a halványzöld murvalevél a virágról tenyerükre tapadt, halogatnak visszatenni a polcra dolgokat, amik hullanak, azt hitték, felismerik az erdőt, ha este szembejövök velük, de most egyenként tévednek, szakadatlan ősz a szobában, elvesznek a részletekben, mint a hangyák, hajtják a leveleket, fújtatnak, mint a szél, hányszor lehet ezt oda-vissza, nem az a kérdés, hová lett a hárs, egy kertnek sincs ismétlőjele, hogyan kell olvasni azt, ami több helyen

elszakadt, a ház, a fény a szobában nem kérdés, az sem, hogy a képről a levelek

hova hullanak, mit vigyek, ha legközelebb

meghívnak a felejtésükbe,

de a hárs a polcon hárs marad?

 

NAGY TÍMEA (1985) Genfben él, régizenész, zenekutató, költő. Blockflöte- és cink-mesterdiplomáit a barcelonai Escola Superior de Catalunya és a genfi Haute École de Musique zeneművészeti egyetemeken szerezte. A 2024-es Feuille de Chêne francia költőverseny egyik nyertese. Kötetei: Les enfants que nous étions (Les Éditions des Sables, Genf, 2023); Kétségek múzeuma (FISZ, Budapest, 2024).

 

Bali Anikó

zsebében legszebb


„vannak napok
amikor azt gondolom
egyszerre lehet minden és semmi”
                                            (Billy Collins)

a vers kedvéért ma tenger leszek
hullámokkal érkezem a horizontra
bőrömet egy szigetre fektetem
meszes csontjaimról leoldom
halaknak adom húsomat
nyelvemet sós vérem mossa partra
    vijjogva hordják el hangom
    a szemtelen sirályok
    
vagy szél leszek a vers kedvéért
vitorlákba kapaszkodom
vihart dagasztok ha kedvem tartja
napközben fák között bolyongok
szavaim hajamba kapaszkodnak
kikötött csónakon lebzselnek
ha elunják a láblógatást
a tarisznyarákokkal együtt
homokba ássák magukat 

de ma inkább hold leszek
lépkedek a fák tetején 
ha közelebb merészkedem
apályt dagályra váltok
felidézem a nagy vizek emlékét
krátereim sápadt szemek
figyelik ahogy tenyeremre
veszem a hajókat
követ
kötelet
csónakot
hajnalban kavicsok alá 
rejtőzöm
újra elnémulok

vagy mégis
a vers kedvéért
ma én én leszek
ülök a teraszon
    várom hogy egy pohár borral 
asztalomhoz üljenek a szavak
keresem ahogy kisgyerek kutat 
lyukas zsebében legféltettebb 
üveggolyói után
    de hiába bor 
    terasz 
    hegyek 
    kabócák zaja
    nem kapaszkodik bokám köré
    sem ritmus se forma

    vagy mégsem leszek semmi
    inkább sétálni indulok
    figyelem ahogy talpam
    homokba süpped
    előbb a sarkam aztán
    az ujjak gördülnek tovább
és közben azon tűnődöm
hogy ezek még az én lábnyomaim
vagy összekeveredtek a tiéddel
Uram


BALI ANIKÓ (Kisvárda, 1974) Pécs mellett él, költő, író. A  PTE pedagógia–magyartanári mesterszakán végzett, 2026 őszétől Kreatív írás és művészeti kritika mesterszakon folytat tanulmányokat. A Szabad Művészetekért Alapítvány tagjaként kezdő alkotók munkáját támogatja. Jelenleg második verseskötetén dolgozik. Megjelent kötete: Ha megérkezel (Parnasszus Könyvek, Budapest, 2023).


 
Kovács Újszászy Péter

Miattad, minden reggel

Miattad neveli burkát a dió.
Általad járják útjukat a hangyák a törzsön.
Korhadó lécek, perceg a szú, 
mint emberszívben a tenni akarás.

Élet vagy egy narancsvörös tekintetben,
a jércekakas első kukorékolása.
Érted bizsereg tyúkólak homályában a hajnal,
miattad vezeti elő csibéit a kotló.
Veled ébred pehelytollak között a porszem,
és vonulnak úszni a bütykös ludak.
Te írod a gúnár énekét,
te fested zöldre a feketét
az indonéz baromfik nyakán.

Miattad nyitja ki szemét a ló,
feszíti nap mint nap a hámot.
Hatásodra kering még kivágott fában a nedv,
hozzád száll a haldokló tölgyek lelke.

Benned költenek a fecskék,
te vagy a nyárelői csivitelés.
Általad álmodják újra fénykorukat
az ősszel elhagyott fészkek,
te gyógyítod be a gyümölcsfák sebeit.


Általad édesebb a macskák álma.
Te mosolyogsz rám a bundájukba rajzolt minták közül.


Miattad indulok el minden reggel,
és ha fáradnék, elképzelem,
amint fekete-fehér törpekakasokat festesz
képzeletem diófáira.

KOVÁCS ÚJSZÁSZY PÉTER (Kolozsvár, 1996) általános- és középiskolai tanár, előadóművész, költő. Eddig két verseskötete jelent meg: A csupaszodás gótikája (2021); Önfelüldözés (2024).

Pusztai Ilona

Egy japán csésze

 

„Csak az ismerheti meg az út csodálatos titkát,

 akinek soha nincsenek vágyai: akinek pedig örökké vágyai vannak, az csak véges formáját szemlélheti.”

A halványkék égbolt alján lassan gomolyognak a felhők a tevepúp alakú hegylánc fölött. A páraburokból erős kontúrú lila hegyek vonalai emelkednek ki elválasztva egymástól az ég világosabb és sötétebb kékjét.

A csendesen fodrozódó vízen egy fűzfavesszőből font barna csónak úszik. Sárga ruhás férfi kormányozza, a csónak végében állva kezében hosszú bottal, akár a velencei gondolások. A sajkában ketten ülnek: egy férfi és egy nő. A barna ruhás férfi maga elé néz, akárha imádkozna. A lila öltözetű asszonyalak szembenéz velünk, a csésze szemlélőivel. Kihívóan egyenesen ránk szegezi tekintetét, mintha a gondolatainkban akarna fürkészni. De testtartása, ahogy a csésze füléhez simul, teli van bizalmatlansággal, az elzárkózás vágyával.

Hova az utazás? – kérdezzük inkább csak önmagunktól, mert a csésze figuráinak némaságát nem törhetjük meg. Talán messzi tájak felé tartanak? Talán csak a közeli városba paraszti gazdaságuk terményeit eladni és a szükséges városi portékákat beszerezni? Talán nem önszántukból vették nyakukba a világot, elüldözték őket földjükről, és most menekülniük kell? Ki tudja? – ahogy képzeletünk akarja.

Csak a csésze festője a tudója annak, mit is rejt a csónak fölé emelt fűzfavesszőből font kis kalyiba, a megoldás kulcsa.

A folyó partján három hatalmas fenyőfa egymásba csavarodó törzse kapaszkodik össze, mint három, a természet viharai elől menedéket kereső testvér. Haragoszöld lombkoronájuk jótékonyan borult a csésze közepében rejtőzködő házikó fölé. A sátortetős faház világos ablakai mögül alig kivethetően elmosódott alakok látszódtak.

Mit gondolhatnak a csészemagányuk védettségében? Vajon vágyódnak-e biztonságot jelentő csészeéletükből a mi színesebb, ám veszedelmesebb földi világunkba, vagy épp ellenkezőleg, öröklétük változatlanságába elmerülve csak csendes szemlélői a mi titokzatos, idegen és folyton változó világunknak?

Talán ez is, az is igaz, ahogy az élet minden mozzanatában ott lélegzik a többértelműség varázsa.

Tovább forgatva a csészét, három női alak válik ki a kékes-lilás háttérből, egy kis tavacskán úszó vitorlást néznek. Ketten szorosan egymás mögött térdelnek a zöld fűcsomókkal beszórt sárga homokban. Fejükön a feltűzött haj lazán feltekert pamutgombolyagként hullámzik. E hullámvonalat követi kimonójuk redőzete, kezük csodálkozásra nyíló széles mozdulatra tárul, tekintetük ámulattal teli.  A harmadik kicsit félrehúzódva állt, lila ruhája fölé sárga, mintás köntös borult, kezei a testéhez simulnak. Fázós madárka, sóváran nézi a képet lezáró kicsiny fenyőt. A három narancs szerelmesei lennének? Csészemagányukból egy vitorláson érkező királyfitól remélnek szabadulást. Szemük úgy issza be a vízen lassan ringó vitorlás mozgását, mint a homok a nedvességet.

Egyikük alakját kettészelte a csészén végigfutó hajszálfinom repedés. Fent tölcsért alkotott, lent pedig kettőbe ágazott, akár egy folyó. De még ez a törés sem hoz szabadulást e három gráciának, ugyanakkor meg sem sebezi őket, sértetlenül figyelnek tovább, ámuldoznak és csodálkoznak, merengnek és szemlélődnek, tépelődnek és tétováznak.

Hármukat a csésze másik felén utazóktól az iniciálék cizellált p betűjét utánzó sárga színű fül választja el, végletes magányba zárva ezzel a csésze hőseit, akiknek még így az a bizonyosság sem adatik meg, hogy nincsenek egyedül bezártságukban. Míg alul és felül egy sárga csík, szorosan hurkolódó selyemszalagként fogja körbe a csésze képeit, behatárolva a lent és fönt határait.

 

A több mint százéves kávéscsészét – a csekélyke nagyanyai örökséget – vitrinüveg védelme őrzi gondosan, nehogy e bukolikus kép alakjai véletlenül kiszabadulva szembesüljenek a való világ ridegségével.

 

Az idézet: Lao Ce Tao Te King, Az út és Erény könyve, ford.: Weöres Sándor, Bp. 1994.

 

PUSZTAI ILONA (Budapest, 1961) irodalmár. Irodalmi és képzőművészeti tárgyú kritikái az Irodalmi Jelen mellett a Magyar Művészet, Országút, Bárka, Prae, KULTer oldalain jelennek meg. 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.